A MEGKÖTÖZÖTT ÓRIÁS

Anna elégedetlenül szemlélte a földön elnyúlt óriást. Igen, a kötelek feszültek rendesen, igen, a behemót látszólag tehetetlenül, sorsának engedve hevert a szőnyegen, a kislány mégsem volt maradéktalanul büszke. Nagyobb harcra, hosszabb küzdelemre számított, elvégre az nem lehet, hogy egy óriást ennyire könnyen lehessen harcképtelenné tenni. Nem, akkor ez nem is igazi böhöm, ez csak testben hatalmas, lélekben viszont törpe: gyáva, önmagát és a küzdelmet az első nehézségnél feladó, hamis böhöm. Ál-óriás. Pfuj! Gyerünk, kiáltotta most kipirult arccal Anna, gyerünk, küzdj, szakítsd el a köteleket! A hatalmas test mozdulatlanul feküdt tovább. Anna óvatosan közelebb merészkedett, hogy megvizsgálja a hamis behemót szemét. Nyitva volt az a gülü szem, és még pislogott is olykor, tehát az ellenfél még bizonyosan nem múlt ki. Na, ordította most a lány, és hangja úgy remegett meg, mint mikor a harag sírásba fordul, na, mi lesz már?! Az egyik ormótlan lábfej lomhán moccant. Anna hátraugrott, és kardját a közelgő összecsapás reményében előre szegezte. Most mindjárt megfeszül az óriás egész teste, most mindjárt recseg-ropog a kötél, és előbb a lábakat tartó, utóbb meg a karokat leszorító zsineg szakad szét, hogy aztán mélyből előtörő üvöltéssel feltápászkodjon ez az égig érő lator.

Ám falakat rázó, csontokba hatoló ordítás helyett éles, szánalmas csipogás érkezett az óriás felől, majd rövidesen szelíd, mély hang: szevasz, Péter, persze, jó most, tudunk beszélni. Anna egy darabig csak állt, aztán kifordult kezéből a fegyver, torkát és gyomrát is összeszorította a fájdalom, és a következő pillanatban már zokogva kuporodott a földre, hogy még kisebbé váljon, mint ez az álnok és ócska óriásutánzat. Talán öt másodperc telt el, talán egy óra, Anna nem tudta volna megmondani, csak érezte, hogy apja ott térdelt mellette, a hátát simogatta nagy tenyerével, és végre nem volt a kezében az az átkozott pittyegő. A kislány lassan megnyugodott, kézfejével végigtörölte arcát. Apa felemelte a földről a habszivacs kardot, és odanyújtotta Annának. A lány mélyen beszívta a levegőt, karját széttárta, mintha köteleket akarna szétszaggatni, mellkasából szinte kirobbant a harci kiáltás. Megsejtette, hogy ezúttal komoly ellenfele akadt. Hogy végre igazi óriás vetődött az útjába.

mesemondó | Horgas Judit